Ezen a kedden minden megváltozott. A hirtelen jött új időpont esetében az összetett, pragmatikus kérdéshalmaz ("Jujj, ez már ma így van?", vagy "Mér'?") egyáltalán nem, ezzel összefüggésben az alacsony létszám szintén nem, viszont a zavarbaejtően kedvező az eddig példátlan ivararány már jelentős meglepetést okozott. Néhány dolog, mielőtt a részletekre térünk: újra tartózkodni fogok a bonyolult, többszörösen összetett mondatoktól <nem>, és ez egyszer a közönséges, szexista, soviniszta megjegyzésektől, megpróbálom objektíven értékelni Szabó úr kosárlabda tevékenységét és igyekszem megfelelően kihangsúlyozni mennyire sokat jelent nekünk ez a véletlen szülte lehetőség, továbbá deklarálni, hogy nem célunk egy több éves múltra visszatekintő sportegyletet megszokott terembérletétől megfosztani.

Történt tehát, hogy a törzsgárdából mindössze öten gyülekeztünk, a hirtelen váltás a kedvezőbb időpont ellenére is megoldhatatlan feladat elé állította legtöbbünket. Annál többen voltak viszont a termet ebben az időben több szemeszter óta használó önkéntes női labdarúgó csapat tagjai, szintén információhiányos állapotban. Végül öten maradtak kosarazni velünk, a legnagyobb ívű kalaplengetés és köszönet illeti meg őket ezért, megmentették az esténket, magas színvonalat hoztak és ha már itt voltak, el is vitték a hét MVP címét. 

Lantos-Tóth Sz.-Kószás (3-3 [győzelem-vereség])

Zoltánunk, bár par excellence úriember, remélhette, hogy miután első választóként lecsap Szabolcsra, majd jól lenyomnak mindenkit, mert náluk kétszer annyi fiú van, mint a többi csapatban. Hát nem. Ő maga újra nagyon visszafogottan, a képzeletbeli periméteren (szakszó, a hárompontos vonalat hívják így a szakemberek) játszott leginkább. Szabolcs ismét kifogástalan modorát hozta a pályára, ezúttal sem élt vissza rettenetes fizikumával, jóllehet a törékenyebbnek gondolt ellenfelek őt boldog tudatlanságukban egy cseppet sem kímélték, pedig mi tudjuk, hogy a fenevad (Gólem) képes életre kelni. Dórával az egyik legrátermettebb, legügyesebb újoncot draftolták. Ösztönös (vagy tanult?) helyezkedése remek (ebből focipályán még gondja is lehet...), bátorsága védekezésben és befejezésben is példaértékű. Minket mindig megvertek, Tamáséknak meg lefeküdtek Tamáséktól meg kikaptak. Csikorgott az összjáték, és Dóra képességeit sem tudták megfelelően kiaknázni.

Szabó-Boros-Videmann (5-1)

A vakdraft nyertese Big T. lett, kiválasztva az est legértékesebb játékosa címét kiérdemlő Bogit, valamint a minden poszton jó Viktóriát. Az utóbbi hetekben látott sikerszériája megalapozta, ez a kiválasztás pedig gyakorlatilag igazolta a gyanúnkat: Tomikára annak idején senki sem szólt rá, ha a homokozó helyett másban turkált. Az utóbbi hetekben úgy megy neki, hogy üveggolyóval is sorra hatosokat dobálna, emiatt sem könnyű elfogultság nélkül értékelni. Ahogy Bogit sem, aki a mezőny legalacsonyabb tagjaként gátlástalan játékot bemutatva döntött el egymaga meccseket, egészen arcátlan szituációkból szerzett kosarakkal. A repertoárjának része volt a középtávoli dobás és az agilis védekezés is, de csapata szempontjából mindennél többet értek a labdaszerzés utáni éber felfutásai, amiket a biztos ziccerezéssel váltott (fájó) pontokra. Persze nem ért volna ez egy maréknyi színes gombot sem, ha nincsen Viki és az ő védekezése, fegyelmezett játéka, szintén biztos kezű végrehajtása. Összeszokott csapatként mozogtak, gondolom ezután lottózni is együtt járnak majd...

Flemming-Tóth A.-Aradi-Őri (1-4)

Tévesen gondolná bárki is, hogy engem a coubertini eszme vezérelt a csapat összeállításakor. Dehogy. Én egy vérben forgó szemű, kíméletlen, félelmet nem ismerő zsoldoscsapattal szerettem volna, módszerekben nem válogatva arcátlanul sokat nyerni. Ehhez kézenfekvő választás volt Klári és Barbi, akiknek kosárlabdában való jártasságuk, vagányságuk már a bemelegítés során feltűnt, valamint amazontermészetű Anna, akit meg már ismerünk, mint a rossz pénzt. De nem, kedves Olvasóm, sajnos nem így történt. A védekezésünk ugyan prímán működött, a támadásunk, talán a gyakori csere véget azonban akadozott. Egy kivételével az összes mérkőzés szoros végjátékban dőlt el, azon az egy kivételes meccsen hét (!) támadásból kaptunk öt kosarat (mondanom sem kell, Tamáséktól... (a Szerencsejáték Zrt. leányvállalata mi?!... érted, leány... vehehe), és csak pislogtunk mint a luki nyúl. Klári és Barbi nagyon odatették magukat, bátran játszottak, ha sikerült a kezükig eljuttatni a labdát, akkor be is dobták. Kifejezetten jól helyezkedtek, nem rajtuk múlt. Anna haloványabb volt a szokottnál, én pedig egyenesen minden kritikán alul teljesítettem. Azért az, hogy az utolsó meccsen sikerült Bogiék addig makulátlan mérlegét elrondítanunk, kaján vigyort csalt az arcunkra. És ugye mindig mindennek csak a vége számít, aki az utolsó meccset nyeri, arra emlékeznek a népek...

Tehát még egyszer köszönet és extra-gold-full-respect a lányoknak, egyszer azért mert nem futamodtak meg a különleges este nyújtotta hirtelen kihívástól, másodszor pedig azért az odaadásért, elhivatottságért, amivel szeretett sportágukhoz, a focihoz állnak. A szabadidős sportágakban közel sem általános, hogy valaki a professzionális sportszerekre (pölö drága cipő) áldozzon, illetve hogy különböző rendezvényeken, szervezetten vállalja a megmérettetést. Örülünk, hogy ez így alakult, és kívánjuk nekik, hogy sikerüljön megoldaniuk a teremkérdést.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.